Kicsi fiam

Édes kicsi fiam, hogyan mondjam el,
hogy hamar jönnek érted és visznek tőlem el?
Hogy a szívem megszakad
de sírnom nem szabad!

Tudom, Te kérted: anya, menjünk el!
Én megígértem: úgy lesz! Mégsem mentünk el!
De nincs már erőm, s látod, kenyér sem,
nem rajtam múlott... ez jutott nekem!

Kicsi fiam, hogy mondjam el,
hogy istenben ne higgy, felejtsd őt el,
felejts el mindent, amit eddig reméltél,
mert oda visznek téged, hol eddig is féltél!

Pár évig majd haragszol, a síromhoz sem jössz el,
én sem fogom látni, milyen gyorsan nősz fel,
de nagyon jó gyerek vagy, s jó ember leszel,
és el fogod majd hinni, hogy nem dobtalak el.

Kicsi fiam

Anya! - hívtál álmodban,

     félve, riadtan...

furcsa volt ,de rájöttem:

      ezt még nem hallottam.

Ketten voltatok, kettőért éltem,

     az egyik elhagyott,

s most csak téged nézlek ,álmodat féltem,

     pedig még nem is tudod.

Ha szemembe nézel, látom ,hogy érzed:

    valami nagy baj lehet,

mégsem panaszkodsz: anya én félek,

    mert könnyes a tekinteted!

Enni sem kérsz már, nem szólsz, hogy éhes vagy,

    megpróbálsz mosolyogni...

Mi lesz, ha rájössz, hogy mindennek vége,

   meg tudsz majd bocsátani?

ZENE

A Halál hangján szólt,
szeme úgy dalolt,
egyre hívott,
keze egy hatalmas,
árva fűzre
mutatott:
ott nyugszom.
Ott nyugszom,
de a tekintet,
mi rám fagyott,
megmaradt.
A tekintet,
mi rám fagyott,
az Övé volt,
fentről jött,
letiport!
A Szent fa alatt
nyugszik egy lélek
és valamire vár,
egyre vár
valamit vagy
valakit.
Se halom, se kő,
se felirat
...de ha mégis
arra jár,
és szívéből még
valami maradt:
a faágak zenéjében
mit a vihar
komponál,
megáll egy
pillanatra,
fülel...
és rám talál...

Már nem jön el...

Vártam egy hangra, egy képre, egy arcra,
de hiába, nem jött el...
vártam egy szóra, egy gyönyörű dalra,
amit még senki nem játszott el.

Elmúlt az élet, nem kaptam semmit,
ez minden, mi jár nekem...
csak szerettem volna nagyon szeretni,
de senkinek nem kell az életem.

És megint, mint mindig, vigyorog a balsors,
megmutatta Őt nekem,
de csak hogy fájjon, hogy még jobban fájjon
a semmit nem érő, megunt életem.

És Te, Drága!

S Te, vágyaim álma, ott valahol messze,
ha tudnád, hogy mit érzek most,
hogy erőmnek vége, és nem foglak látni,
az Ég időt már nem adott.

Vajon tudod-e Drága, mit jelentett nekem,
hogy hagytad, hogy nyűgöd legyek,
hogy hagytad, hogy elhiggyem: valaki vagyok,
s hogy álmod az enyém lehet.

Én megtettem mindent, és megtennék most is,
ehhez köt az ígéretem,
de kopog a kaszás, visszajött értem,
s már megragadta a kezem.

Ha még egyszer hagynád, hogy szemedbe nézzek,
hogy lássam a mosolyodat,
a végtelen útra boldogan lépnék,
s már nem félnék a föld alatt...

                   Batka

RÉV

Hát, Kedvesem, itt a rév, beértem,

a horgonyt most húzzák fel,

rá kell lépnem a pallóra, de

nélküled hogy induljak el?

Szeretnék visszanézni, hogy még egyszer lássalak,

de fogják már mindkét kezem.

Segíts rajtam, kérlek, kiálts, hogy halljalak,

vagy csak egy sóhajjal kísérj engem!

Hidd el, szeretlek, ahogy még senkit,

de itt a hajó, a végtelen vár...

Amikor rálépek, elmúlik minden,

s akkor már neked sem fáj...

Most az utolsó madárkát elküldöm Hozzád,

vigyázz rá, nehogy baja legyen,

rakjál ki neki néha egy morzsát,

és jusson eszedbe róla a nevem.

Ha hallod, hogy szegényke riadtan csattog,

nyissál egy ablakot neki,

ne hagyd ,hogy féljen, mint aki küldte,

ha látod ,hogy szárnyát veri!